Helyzetbe zárt mentális folyamatok és viszonyrendszerek

A megjelent publikáció: Bigazzi, S., Bokretas, I. (2014). Helyzetbe zárt mentális folyamatok és viszonyrendszerek ideológiai tükre: elméleti és társadalmi reflexiók egy kutatás során. Kriminológiai Közlemények, 74, 63-76

E cikkben egy komplex kutatás szociálpszichológiai eredményeit próbáltuk meg elméleti szinten továbbgondolni. Az általunk használt szociálpszichológiai megközelítés, értelmezési keret a szociális reprezentáció elmélete, amely összekapcsolja az egyéni szintet, a tudást és gondolkodást a társadalmi berendezkedéssel.Ez az elméleti megközelítés összeköti az oly gyakran (még a pszichológia és a szociálpszichológia berkein belül is) egyéni szinten értelmezett és kezelt folyamatokat (mint az önkép, motiváció, mentális egészségi állapot) társadalmi kontextusukkal. Alapfelvetése, hogy a társadalomban megjelenő tartalmak (tudások, reprezentációk) korlátozzák az egyén gondolkodási mintáit, cselekvési tereit és lehetőségeit. Ezek a tartalmak (tudások, reprezentációk) nem a valóságot tükrözik, hanem a valóság értelmezését. Az egyén nem ingerekre reagál, hanem értelmezett ingerekre. Nem önmagában cselekszik egy társas térben, hanem definiálja magát és így lehetőségeit. Öndefiníciója és a társadalomban fellelhető tartalmak (amelyek viszonyulási rendszereket és az egyén öndefiníciójára vonatkozó visszajelzéseket is tartalmaznak) határozzák meg, hogy milyen lehetőségei vannak (egymástól el nem választhatatlan) gondolati, érzelmi és viselkedéses szinten egyaránt. Ezt a meta-elméleti keretet alkalmaztuk a foglalkoztatást helyettesítő támogatásban részesülők mentális, munkaerőpiaci, túlélési stratégiáinak és a számukra releváns másokkal való viszonyrendszerükben való működésüknek értelmezésekor.

2012. január 1.-ével hatályba lépett a szociális törvény módosítása és abban a foglalkoztatást helyettesítő támogatásra (FHT) vonatkozó új szabályozás. Eszerint az részesülhet FHT-ban, aki biztosítja (most már) önmagának, hogy legalább 30 napig foglalkoztatva van (munka, közmunka, önkéntes munka) az adott évben, illetve az FHT összege 28.500 Ft-ról 22.800 Ft-ra csökken.

„Hogy még szegényebb legyek? Vagy dögöljek meg? Mert én másra már nem tudom érteni ezt. Mert meghalásra kicsit sok. Éléshez nagyon kevés ez a pénz.”
(55 éves nem roma nő, Baranya, M)

Mivel 28.500 Ft is sok esetben éhezésre ítél, a csökkentésnek sokkal inkább üzenet értéke van, mintsem drasztikus hatása a mindennapokra. Az FHT-re vonatkozó törvénymódosítás üzen. Azt üzeni a munkanélkülinek és segélyre szorulónak ki is ő, ki a munkanélküli, mit gondol róla az állam. Az üzenet tartalma? „Tegyél érte, miattad van.” „Nincs rád pénz.” „Nem költök rád.” „Éhen is hallhatsz.” „Selejt vagy és képtelen.” „Élősködsz.” „Kívül állsz!” – Ezek a mondatok a mindennapi politikai diskurzus részei.

Ahhoz, hogy ennek az üzenetnek (enyhén tendenciózusan) értelmet tulajdonítsunk, egy másik pszichológiai elméleti gondolatot emelünk be. Az áldozat okolása (blaming the victim) egy olyan folyamatot ír le, amelyben egyéni szintű bántalmazás miatt vagy a társadalmi igazságtalanságok kollektív megtapasztalása esetén az áldozatot okoljuk a történtekért. Például nemi erőszak esetén a nő kihívó viselkedését vagy ruházatát jelölik meg az erőszak kiváltó okaként, vagy nagyarányú munkanélküliség esetén a munkanélkülieket hibáztatják, például lustának, munkakerülőnek minősítik őket. Az áldozat okolása az igazságtalanság igazolásának egy módja. Társadalmi igazságtalanságok esetén e folyamat négy szakasz mentén írható le:

• Egy beazonosított társadalmi problémát egy adott csoportnak tulajdonítunk;
• ezután beazonosítjuk a csoport és más csoportok közötti különbségeket;
• ezeket a különbségeket nevezzük meg a társadalmi probléma okaként,
• végül olyan társadalmi intézkedéseket hozunk létre, amelyek csakis az adott célcsoportra vonatkoznak ahelyett, hogy rendszerszintű változásokat kezdeményeznénk.

Ez a folyamat tetten érhető a törvény módosításában, az azt érintő politikai diskurzusban. Tetten érhető a csökkentésben és a jogosultság feltételeinek módosításában, amennyiben az egyénre hárítja annak megszerzését, megszervezését. Ez a módosítás ugyanakkor nem csak a munkanélkülinek üzen. Üzen a dolgozó szegénynek, a középosztálynak, a politikai elitnek, így rendszerszintű üzenetnek tekinthető, és közvetetten egy viszonyrendszert definiál. Bűnbakot kínál. Azt mondja, hogy miattuk van minden baj, áthágják a közös normáinkat, de én állam, adok nekik lehetőséget, a közmunkát. Üzen a dolgozó szegénynek, alacsony fizetésének, kihasználtságának okát a másik (munkanélküli) kötelező eltartásában láttatja, aki így megpróbál elhatárolódni a munkanélkülitől, és a másikat okolja a saját helyzetéért. Üzen a középosztálynak, az „aki szegény, annyit is ér” ideológia mentén, ezáltal lehetővé teszi a lenézést, a hibáztatást, a felelősségre vonást.

Ezt a viszonyrendszert a Gönczöl által is leírt büntető társadalom modelljében találhatjuk meg. Gönczöl különbséget tesz büntető és toleráns társadalom között. Míg a büntető társadalomban a versengés szabályozza az emberi kapcsolatokat, magas az egyéni képességekbe vetett hit, a bárkiből bármi lehet eszméje, az értékek erősen normalizálódnak, addig a toleráns társadalomban a szolidaritás elve szabályozza az emberi kapcsolatokat, az egyenlőtlen feltételek kiegyenlítésének intézményesítésén van a hangsúly (affirmative actions), a társadalom nem a normalizált és deviáns elhatárolását tekinti értéknek, hanem a különbségekben rejlő gazdagságot.

Ez a kép amit kapunk (üzenetben is felkínált viszonyrendszer, ideológia), egy töredezett társadalom képe, amelyben intenzíven jelen van a bizalomhiány, mind interperszonális, mind társadalmi szinten, a szubjektív fenyegetettség érzése, amelyeket aktuális és múltbeli csoportviszonyok értelmezésében alkotunk meg újra és újra. A töredezettséget csak erősíti a közös célok hiánya (egyáltalán kiknek legyenek közösek), amelyek kialakításának előfeltétele a dialógus, az egyeztetés s így a vitakultúra. Az ilyen társadalmat kiosztott és behatárolt szerepek jellemzik, és nem létező társadalmi mobilitás. Végül, ha csak a munkaerőpiacot tekintjük, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a kérdést: mennyiben jelent valós alternatívát a dolgozó szegény réteg a munkanélküli számára? A diplomás szociális munkás helyzete mennyiben különbözik a dolgozó szegényétől? Miközben belépési lehetőség a foglalkoztatási szféra magasabb szintjeire nem létezik.

„És ezért változnak meg az emberek. Ezért a nincstelenségért. A kilátástalan életünk, ami van. Nem hisznek semmiben, nem hisznek egymásnak. Ha ő valahonnan meghall valamit, akkor nem úgy van, hogy eljön hozzám, te ezt hallottam, próbáld meg te is. Nekem sikerült, próbáld meg, hogy hátha neked is sikerül. Senki nem szól a másiknak.”
(45 éves nem roma férfi, Pest megye, R)

Egy kriminológiai szakfolyóiratban ezek a törvényváltozások ott válnak relevánssá, ahol a norma és a deviancia elhatárolásában a szegénység tényezővé válik. A büntető társadalom erősen behatárolt normarendszereket hoz létre, szűkíti a normális kategóriáját, és büntető jelleggel szabályozza a kategórián kívül maradtakat.

A körbezárt terekben élők, kirekesztettek, deviánssá minősülnek át, a deviánsnak minősítettek kirekesztődnek, körbezárt terekbe kényszerülnek. Nincs kiút. A kizárt valóságok pedig végül saját normarendszer kialakulásához vezetnek. A norma és deviancia ilyen erős elválasztása lehetetlenné teszi olyan kérdések feltételét, mint mi a bűn, lopni vagy nem lopni, ha éhezik a gyerekem. Lop-e a gazdag, vagy csak a szegény?

A kutatás eredményei

Ahogy a cikk elején is leírtuk, 22.800 Ft-ból jelenleg lehetetlen megélni Magyarországon. Így kimondható, hogy a rendszer maga normasértésre kötelez. A törvényváltozáson kívül, azóta a legalizált megélhetési stratégiákat is folyamatosan szűkítették és büntetendővé tették (ld. lomizás, kukázás tiltása), ellehetetlenítve az alternatív jövedelem kiegészítések egy részét.

„És azt hiszed, hogy ha még lejjebb veszik, akkor elmennek dolgozni? Akkor majd lesz munka? … mit fog csinálni? … Elkezd rabolni, betörni, gyilkolni, hogy neki is legyen. Ezzel ezt fogják elérni”
(24 éves roma nő, Baranya, N)

Ez az összeg a teljes nincstelenséget jelenti az FHT-ra kényszerült egyének életében. A létfenntartás, túlélés a tét, az általunk megkérdezettek alapvető élelmezési problémákról számolnak be a mindennapjaikban.

„Úgyhogy ebbe a téli időszakba annyira meg kell húzni. De hát hiába húzza az ember… Mert hát minden nap megfőzöm azt a kis paprikáskrumplit, meg a vakarót meggyúrom. De van, hogy az utolsó héten nem főzik az ember, úgyhogy néha elmegyek a magyaroknál rimánykodni… hogy valami a gyerekeknek. De akkor már úgy van, hogy a gyerekeknek abból van, de nekünk már nem. Nem eszünk, csak hogy nekik legyen.”
(33 éves roma nő, Borsod, D)

Az egyéb életben maradáshoz szükséges feltételek, mint például a gyógyszerek vásárlása lehetetlenné válik nemcsak az idősebb korosztály számára, de a kisgyerekes családoknál is.

„4-5000 Ft pár szem gyógyszer. Meg bírjuk venni? Nem. Hát akkor nem halálra ítél bennünket? Teljes halálra ítél bennünket!”
(55 éves nem roma nő, Baranya, M)

Ebből az összegből valós fizikai falak épülnek. Autóra, buszjegyre nem telik. Így a munkakeresésük, hivatalos ügyintézésük és az egészségügyi ellátásuk is lehetetlenné válik. Az a világ, ami helyben van.

„A vidéki ember legnagyobb ellensége az utazás”
(37 éves roma férfi, Pest megye, S)

A körbezárt terek pszichológiája

A túlélésre koncentrálás, a tér és a lehetőségek fizikai korlátozása mellett, pszichológiai falak is létrejönnek. A szerepek beszűkülnek a családban betöltöttekre, ezáltal az önmeghatározás és a lehetséges cselekvési szintek is beszűkülnek. Az interjúk alapján a közösségek is felszámolódnak, barátok nincsenek, szomszédokkal, falubeliekkel nem tartanak kapcsolatot. A kommunikáció a bolti találkozások és köszönések szintjére korlátozódik. Ezek a mintázatok már az interjúalanyok bemutatkozása során megjelennek. Az idő strukturálása a családi szerepek mentén történik és ijesztő eredmény, hogy esetenként az időbeli szekvencialitás is eltűnik a napi rutin elmeséléséből.

„Hát felkelek, lemegyek a boltba, bár ma nem voltam, hát nem rutinszerűen, mer nekem mindig van valami más. Nem tudom elmondani….”
(37 éves nem roma nő, Borsod, B)

Pszichológiai falak három szinten figyelhetőek meg.

Az interperszonális térben a körülöttük élők hasonló problémáival találkoznak. Hasonló sorsok, hasonlóan korlátozott lehetőségek. Nincsenek tapasztalataik alternatív cselekvésekről, megküzdési stratégiákról. Nincs jó példa előttük, így nincs, ami motiválja őket.

A következő szintet a csoporton belüli összehasonlítás adja (a munkanélküliek absztraktabb csoportja). Az interjúalanyok átlagosan a társadalom 81%-át gondolják hasonló helyzetűnek, kifejezik a középosztály eltűnését, így a helyzetüket és problémáikat általánosnak és valamilyen módon normálisnak ítélik meg. Ez segít megtartani az önbizalmuk egy részét, mivel a sokasággal való hasonlóság és a közös sors élménye kihelyezett kontrollt eredményez, tehát az okokat nem önmagukban keresik.

A harmadik szint a csoportok közötti összehasonlításból jön létre (foglalkoztatottak és munkanélküliek viszonyrendszere). Szerintük a másik csoport (foglalkoztatottak) lenézik őket, és őket okolják, bűnbakként tekintenek rájuk saját helyzetük miatt is. Szintén a csoportok közötti összehasonlítás eredménye az intézményesített üzenetek értelmezése. Ebben a kontextusban, az állam külső csoporttá válik, őket támadja. Az intézkedések velük szemben jönnek létre, ellenük irányulnak, mivel nem érzik, hogy a helyzet változtatása rajtuk, egyéni cselekvéseiken múlna.

Összefoglalva tehát maguk körül nem látnak nagy különbségeket (interperszonális szint), tapasztalati szinten nincsenek alternatíváik (pszichológiai és fizikai szinten is beszűkült tér), ugyanakkor képesek az okokat magukon kívülre helyezni (ki tehet róla és ki tud rajta módosítani). A kihelyezett okság, a többséggel való azonosulás és a csoportközi összehasonlítás eredményeként a rájuk rótt negatív tartalmakat elutasítják, azokkal szemben határozzák meg magukat. A pszichológiai tér, amely körülveszi őket, minden oldalról lehatárolt, se a belső viszonyok, se a külső viszonyulás nem ösztönöz, mozdulatlanná teszi őket.

A társadalmi bizalom

A gazdasági fejlődés és a társadalmi szerveződés összefonódva működik. A társadalomba vetett bizalom egyenes arányban összefügg a gazdasági növekedéssel (Fukuyama, 1995;Inglehart, 1990, 1999). Ez a bizalom túlmutat a családon, egyszerre jelentkezik a mindennapi élet interperszonális kapcsolataiban és az intézmények felé. A bizalom, mint egy direkt vagy indirekt viszony minősége a biztonságérzeten alapszik. A társadalmat (másokat és az intézményrendszereket) az ember ilyenkor úgy észleli, mint egy megtartó hálót (holding), ami lehetővé teszi számára a cselekvési terek tágulását, önbizalmat ad és motivációt. Ezeket a bizalomra épülő viszonyokat párhuzamba lehet hozni a gyermek-szülő kapcsolattal, melyben pont az a biztonságérzet - hogy a szülő ott lesz, ha baj van, vagy vissza lehet hozzá menni bármikor - teszi lehetővé a gyermek számára, hogy felfedezzen, hogy tágítsa tereit és kapcsolatrendszerét, és ezáltal növelje önbizalmát is. A bizalomra épülő viszonyrendszer a kölcsönösséget (interdependence) feltételezi, lehetővé téve ezzel a függetlenedést (independence), ellentétben a hatalmi pozícióra épülő függőségi viszonnyal (dependence).

A társadalmi bizalom kérdése, ahogy fentebb leírtuk, ugyanazon fennálló, többé-kevésbé elismert, intézményesített értékek és ideológiák mentén érhető utol. Az egyik ilyen érték dimenzió az, hogy mennyire érezzük úgy, hogy az egyénen vagy a társadalmi hálón (egymásrautaltságon) van a hangsúly. A büntető társadalomban az egyéni döntéseken van a hangsúly, a bárkiből bármi lehet feltételezés uralkodó, ami az autonómia és az önállóság mítoszán nyugszik. Ezek az értékek azt eredményezik, hogy az emberek bizalmatlanok egymás felé, a versengő viselkedésformákat részesítik előnyben, elszigetelődnek egymástól. Egymással kapcsolatban az egyenlőséget és nem az egyenlő esélyek megteremtését tartják fontosnak. A kirekesztettek függőségben tartása, a szegénység kriminalizálása legitimálja, igazolja ezt az ideológiai rendszert.

Interjúalanyainkat is megkérdeztük mennyire bíznak meg különböző társadalmi egységekben. Ahogy a következő ábrán látható, a szűk családot kivéve mindenki felé bizalmatlanok.

1. ábra – A bizalom skála átlagai

A klaszterelemzésben tartalmi egységeket kaptunk (2. ábra). A tartalmi egységek azokat az intézményeket tömörítik egy csoportba, amelyeket bizalom szintjén hasonlóan kezeltek. Ezek a klaszterek a pszichológiai távolság szempontjából értelmezhetőek: a politika, a tág környezet, a szűk környezet és a család. E távlatokban, minél nagyobb a családba vetett bizalom, annál nagyobb az intézményrendszerekbe vetett bizalmatlanság. A bizalom beszűkülése az egyének által észlelt társadalmi lehetőségek terét csökkenti, nem érzik úgy, hogy ezek a társadalmi egységek megtartanák őket, ahhoz, hogy próbálkozhassanak. Visszatérve a gyermek-szülő kapcsolatra, a létrejött inkább bizalmatlansági hálónak nevezhető viszonyrendszer nem ad pszichológiai autonómiát a kísérletezésre.

2. ábra – a bizalom skála klaszterei

Életben tart – cselekvőképtelenné tesz

A beszűkült fizikai és pszichés terek, a nincstelenség, a tapasztalati alternatívahiány, a társadalmi tér töredezettsége és üzenetei erőteljes hatással vannak az egyénre. A korábban foglalkoztatottak esetén megjelenik a mentális egészségi állapot romlása, hiszen a korábbi tapasztatok a más életről összehasonlítási alapot is képeznek a jelenlegi helyzetükkel, így azt sokkal negatívabban élik meg.

3. ábra. a mentális egészség romlása és az elvesztett bejelentett állás közötti összefüggés

A teljes mintában megfigyelhető az önértékelés romlása, és saját bevallásuk szerint is romlanak kognitív funkcióik. Mindenkin megfigyelhető az öröm érzés drámai csökkenése, sokan egyáltalán nem képesek pozitív mozzanatokat, történéseket felidézni életükből.

„ Hát egy az, hogy agyilag elsatnyulok itthon… Most az, hogy én magammal kommunikálok egy dolog, de abból új információkat nem tudok meg, legföljebb azt, hogy hülyülök, vagy nem. Meg hát azért az embernek az önbecsülése”
(45 éves nem roma nő, Baranya, M)

A motivációk átcsatornázódnak, a munkavégzés iránti motivációjuk álláskeresésbe, az új készségek elsajátítása iránti motiváció (így a fejlődés igényének alapvető motivációja) képzések keresésébe. A minta egy részében megjelenik a tanult tehetetlenség, amely a korábbi rossz tapasztalatok generalizálásából adódóan az aktivitások teljes feladását jelenti. Nem lépek sehova, ez már így marad.

A jelenlegi élethelyzet azonban ad némi variabilitást a mintában megfigyelhető cselekvési stratégiáknak. Például jelentős generációs különbségek figyelhetők meg. Míg azok, akiknek lehetőségük volt tapasztalatot szerezni a munkaerőpiacon (idősebbek és középkorúak), így rendelkeznek másfajta életképpel, sokkal inkább fenntartják kereső aktivitásukat. Közülük kerülnek legmagasabb arányban azok is, akik a tanult tehetetlenség jeleit mutatják, így feladják a keresést, ezzel együtt lemondanak egy másfajta élet lehetőségéről. A fiatalabbak jelentős része nem keres, mellette ugyanakkor nem jellemző rájuk a feladás pszichés állapota. Egyszerűen ez az élet, valahogy, valamikor majd jobb lesz, de nincs elképzelés hogy mitől.

4 ábra. korosztályok és egyéni erőfeszítések

A cselekvési stratégiákat befolyásoló tényezők közé tartozik a veszélyeztetettség foka is (5 fokú skálán a legmagasabb érték a rendszeres élelmezési problémákat jelöli szolgáltatások kikapcsolásával együtt, míg az alacsonyabb skálaértékek a számlák késedelmes befizetésétől a szolgáltatás/ok kikapcsolásáig terjed).

A legkevésbé veszélyeztetettek cselekvési tere lehetőséget ad a stratégiák közti választásra, így csak ebben a kategóriában merül fel a kivándorlás lehetősége, amely előre tervezést és tartalékokat igényel. A leginkább veszélyeztetettek esetében nem maradt választás, csak a kétségbeesett keresés, amely azonban nem vezet eredményre, így a mindennapi életben maradásért folytatott küzdelem mellett naponta felismertetjük keresésének hiábavalóságát.

1. táblázat Veszélyeztetettség és egyéni stratégiák

Ahogy a kivándorlás kapcsán is felmerült már, a jövő tervezés alapvető biztonságérzet mellett lehetséges csupán. Nem véletlen, hogy az alapvető létfenntartás (enni) kizárólag a leginkább veszélyeztetettek esetén jelenik meg az egy éves cél meghatározásakor, míg a munkavállalás az összes skálaérték esetén azonos súllyal jelenik meg. Ahogy az egyik interjúalanyunk megfogalmazta a jövőről való beszélgetés közben: „Olyannak látom a világot, hogy tiszta fekete.

2. táblázat Veszélyeztetettség és jövőterv

Mi maradt meg?

Elsősorban az örömtelenség és a minimálisra szűkült cselekvési terek maradtak. Sok esetben értelmetlen aktivitások perspektívája (képzések és kilátástalan munkakeresés).

A fentieken kívül azonban maradtak olyan pozitív én-funkciók és tartalmak, amelyekre építve el lehet indulni a változás felé abban az esetben, ha a változás maga rendszerszintű és nem az áldozat okolásán nyugszik. Az egyik építőelem a munka értékének, többlet funkcióinak megtartása, amely a minta nagy részében megjelent. Ők sem csupán a pénzkereseti lehetőséget látják a munkában, hanem látják a közösséget, az önbecsülésük növekedését, az emberi méltóságuk visszaszerzését, a fejlődés lehetőségét is, életük, napjaik strukturálásának lehetőségét.

Szintén pozitív elem az okság kihelyezése, amely paradox módon lehetőséget ad önértékelésük minimális megtartására. Így a „képes lehetek” érzését is megadhatja, ha cselekvési lehetőségek nyílnak számukra. Az okság ezen kihelyezésének részletesebb elemzése arra is rámutat, hogy akik magasabb szinten képesek tartani aktivitásukat, változtatási igényüket a kormány leváltásában fogalmazzák meg, rendszerszintű változtatást kérnek. Akik nem keresnek, vagy feladták az aktivitásaikat, a munkahelyteremtésben, egy általános, meglehetősen ködös igényben látják a pozitív változás lehetőségét.

Ugyanerre mutat rá a változtatási igény összevetése a jövőképpel. Aki képes konkrétumokban gondolkodni a jövőről (legyen ez akár az élelem előteremtése), sokkal inkább igényli a rendszerszintű változást, míg az általános jövőképpel rendelkezők (szeretném, ha jobb lenne), akik a munkahelyteremtésben jelölik meg a lehetséges változás irányát.

Mindez hova vezethet?

A szociális identitás elmélete szerint az emberek arra törekszenek, hogy pozitívan éljék meg csoportazonosulásaikat. Ha egy adott csoporthoz tartozás identitásunkhoz negatívan járul hozzá, különböző stratégiákat kezdeményezhetünk, hogy ezen változtassunk. Kiléphetünk a csoportból (társadalmi mobilitás), amennyiben nincsenek olyan „objektív ismérvek” (pl.: bőrszín) vagy kötöttségek, értékek, amik ezt nem teszik számunkra lehetővé. Ha vannak, csoportos cselekvésekbe kezdhetünk. E csoportos cselekvések minősége attól függ, hogyan érzékeljük a körülöttünk lévő társadalmi rendszert. Ha stabilnak és legitimnek észleljük, akkor megpróbáljuk átértékel(tet)ni a csoport reprezentációját, a csoportnak tulajdonított értéket próbáljuk formálni (magunkon változtatunk). Ha instabilnak és igazságtalannak kezdjük érezni a társadalmi rendszert (e két dimenzió mindig összefügg), akkor előbb-utóbb „kognitív alternatíváink” lesznek, úgy érezzük, képesek vagyunk a rendszert és így a csoport helyét e rendszerben megváltoztatni.

Az általunk megkérdezett munkanélküliek érzik, hogy a csoporthatárok átjárhatatlanok, illetve a szegény dolgozók rétege (working poor) is csak minimálisan kínál más alternatívát. Azonosulnak a csoporttal és kezdik értelmezni a társadalmi rendszert. Néhányan például a középosztály eltűnéséről számolnak be.

„Érdekes megfogalmazni, mert Magyarországon az átlagember olyan, hogy szegény, nincsen itt olyan, hogy középréteg, mert vagy gazdag réteg van vagy szegény réteg. Sokban nem különbözhet tőlem, ő is azért dolgozik,hogy megéljen”
(22 éves nem roma férfi, Baranya, M)

Egyes interjúkban megtalálható a felsőbb rétegekkel való összehasonlítás, az igazságtalanság érzése és a rendszerellenes cselekvések alternatívája.

„Hogy ne legyenek ezek az óriási lépcsők, meg ekkora nagy dolgok, amik vannak, hogy ilyen nagy viszonylatok, hogy annak mindene van, nekem meg semmi. Mert az emberekben a mérget, a haragot, a felgyülemlett bosszúvágyat ez, ami gyújtja.”
(24 éves roma nő, Baranya, N)

„Össze fog állni a nép és elmegy a parlament elé és nem fogja nézni, hogy mit csinál… Most hiába csak 8 osztályunk van, de értelmünk van és fel tudjuk fogni, hogy mi történik a világban”
(33 éves roma nő, Borsod, D)

A folyamatnak ugyanakkor az elején tartanak. Az okok nekik tulajdonítását visszautasítják, a probléma által érintettek nagy tömegét érzékelik, igazságtalannak ítélik meg a rendszert, de nem történt még meg az azonosulás, csoportként való definiálása az érintetteknek. A baranyai munkanélküli nem definiálja önmagát abba a csoportba, ahová az ózdiak tartoznak, hiányzik az átfogó látásmód, a közös sors, közös érdekek, közös csoport felismerése.

Ajánlások

A következőkben azokat a pszichológiai érveket szeretnénk lefektetni, amelyek lehetővé teszik a változást, változtatást, és amelyek szükségesek szakmapolitikai irányvonalak meghatározásához.

Reprezentációk, tudás, érték:

Szükség van arra, hogy bármilyen intézményesített üzenet reprezentáció, érték és közvetített ideológia szintjén ügyeljen arra: az inklúzió, a mindenki számára nyitott társadalmi részvétel, mindenki java, nemcsak a kirekesztettek érdeke. A fenntartó társadalmi hálóra, képessé tételre, társadalmi bizalom kiépítésére és az egyenlő esélyek megteremtésére épülő inklúzió többek között lehetővé teszi: a bűnözés csökkenését, az együttműködést, a kooperativitást, az empátia és a szolidaritás fejlődését, és így a kommunikációs készségek javulását, a társadalmi párbeszédet, a vitakultúra létrejöttét, ami alapvetően szükséges új, kreatív, innovatív gondolatok, szimbolikus és tárgyi termékek létrejöttéhez. E nélkül nincs fejlődés. Gazdasági szinten se.

Ehhez elsősorban olyan szakmapolitikai beavatkozások szükségesek, melyek alapja és szakmai koncepciója a képessé tételre és az egyenlő esélyek teremtésére (affirmative action) helyezi a hangsúlyt. E beavatkozások megvalósítási stratégiája szakmai körökben, nyíltan átbeszéltek. 

A pszichológia is, más tudományágak mellett (szociológia, neveléstudomány) rámutat arra, hogy a közös és a közösség sokszínűsége érték. A sokszínűség értékszintű kezeléséhez szükség van a csoporthatárok lazítására és újraértelmezésére, a normatívnak minősített viselkedések tágítására és rugalmas kezelésére, mivel az énkép és a másság-kép egymást építik, bárki is a másik: munkanélküli, hajléktalan, pszichiátriai beteg, roma. A kirekesztés, az én- , mi- határok szűk kezelése elfojtja a változást, a fejlődést, az innovációt a köztes térben, csökkentve a konstruktív vita lehetőségét, a dialógust és a „helyes” konszenzuális beazonosítását és elfogadását.

Fontos, a büntető stratégiák eredménytelenségének tudatosítása és így égető az „értékelés” más formáinak beazonosítása.

Kommunikációs színterek:

A változáshoz szükséges, hogy ezek a reprezentációs, ideológiai, érték tartalmak kommunikációs színtereken is megjelenjenek.

Fontos lenne felismerni az áldozat hibáztatásának nyelvezetét, érvrendszerét és annak átalakítását.

Az értékeléshez tartozik, hogy kommunikációs szinten ne definiáljuk a másikat. Nem mindegy, hogy azt kommunikálom „Tolvaj vagy!”, vagy azt „Loptál!”. „Munkakerülő vagy”, vagy „Nincs munkahelyed”. A másik definiálása és meghatározása beszűkíti a másik reaktív lehetőségeit, címkéz és stabilizál. Ehelyett a cselekvésről való tudósítás, lehetővé teszi a döntést és korrigálást a másik reaktív lehetőségei között.

Viszonyrendszerek:

A társadalmi párbeszéd és a vitakultúra beindítása elsődleges fontosságú. Történelmi gyökereinkből adódóan is hajlunk a nem kimondottra és annak elkerülésére, hogy bizonyos témákat vita tárgyává tegyünk. Ennek megváltoztatása többek között az önbizalmat erősíti, megérteti a hibás vélemény szükségszerűségét, a közös célok beazonosítását, a közösséggé formálást. Az önértékelés és önbizalom megtartása a munkanélküliség idején létszükséglet: ha az emberek megbecsülik saját magukat, lehetőségeket láthatnak, cselekvőképesek maradnak. Ezen túl a közösség érdekében végzett tevékenység felemel, amennyiben nem büntető jellegű és kényszerített cselekvésről van szó.

A társadalmi bizalom erősítésének egy lehetséges útja továbbá a társadalmi önszerveződések létrejöttének elősegítése, illetve a civil társadalmi háló erősítése.

Norma rendszerek szintjén

Az alternatív megélhetési stratégiákat legitimálni kell. Nem lehet intézményes szinten szabályozni a túlélést. Erre mutatnak rá a nyugat-európai migrációs szabályozások zsákutcái is.

Mind a munkaerőpiacon, mind az oktatásban alkalmazható inkluzív és integrációs szabályozás serkenti a társadalmi mobilitást.

A normarendszer és a szabályok valós interiorizációja csak akkor lehetséges, ha az emberek részt vesznek annak kialakításában (vitakultúra és dialógus), bevonódnak a „konszenzus” keresésébe. Így a kirekesztett és deviáns határai önmaguktól is eltolódnak. Az önszabályozás és önszerveződés segítése erősíti a bizalmat a másikban, segíti a közösségi kohéziót, így a társadalmi normák és szabályok betartását is.

Az itt leírt ajánlások mind ellentmondanak a jelenlegi rendszerüzeneteknek, amelyek stabilizálni igyekeznek a jelenlegi állapotokat.

Irodalom

Arató, F. (2012) Rejtett sztereotípiák az egyetemi hallgatók körében in.: Orsós, A., Trendl, F., (szerk.) Útjelzők. PTE, BTK

Bigazzi Sára–Bokrétás Ildikó (2013) „Olyannak látom a világot, hogy tiszta fekete…” Szociálpszichológiai tanulmány. In Nagy Katalin (szerk.) A szociális segély csökkentésének hatásai a vidéki Magyarországon. Interdiszciplináris dokumentáció. Budapest: Pro Cserehát Egyesület 34-48.

Fukuyama, F. (2001). Social capital, civil society, and development. Third World Quarterly, 22(1): 7-20.

Gönczöl, K. (1991) Bűnös szegények. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest.

Gönczöl, K. (2010) Pesszimista jelentés a posztmodern büntetőpolitika klimatikus viszonyairól. Mozgó Világ 2010. 5. Budapest.

Inglehart, R. (1990). Culture shift in advanced industrial societies. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Inglehart, R. (1999). Trust, well-being and democracy. In M. Warren (Ed.) Democracy and trust (pp. 88-120). Cambridge, UK: Cambridge University Press.

Jovchelovitch, S. (1996) 'In defense of representations', Journal for the Theory of Social Behaviour 26,2:121–135.

Moscovici, S. (1961) La psychoanalyse, son image et son public. Paris. PUF.

Ryan, W. (1976) Blaming the victim. Vintage Books. New York.

Tajfel, H. (1981) Human groups and social categories: Studies in Social Psychology. Cambridge University Press: Cambridge.

Wagner, W. (1998). Social representations and beyond—brute facts, symbolic coping and domesticated worlds. Culture and Psychology, 4, 297–329.