Az identitásról avagy lenni vagy lehetni

Az identitás és az inkluzív kiválóság kapcsolata

A tanulmány eredetileg megjelent: 

Serdült, S. (2015).  Lenni és lehetni: Az identitás és az inkluzív kiválóság kapcsolata In F. Arató, A. Varga (Eds.) Befogadó Egyetem: Az akadémiai kiválóság fejlesztése az inkluzió szempontjainak érvényesítésével. 211 p. Pécs: PTE-BTK Neveléstudományi Intézet 2015 pp. 61-63. (Autonómia és felelősség tanulmánykötetek; 3.) (ISBN: 9789636429065) Könyvrészlet/Szaktanulmány 

Az Egyesült Államok bírósága 2003-as „michigani döntés ” néven elhíresült végzésében kormányzati érdekként határozta meg a felsőoktatásban jelenlévő etnikumok sokszínűségét. A döntést olyan pozitív oktatási kimenetelek alapozták meg, melyek összefüggésbe hozhatók az oktatásban jelen lévő diverzitással. Jelen tanulmány pszichológiai szempontból vizsgálja az inkluzív szemlélet összefüggéseit az identitással a különböző identitáselméletek bemutatása mentén. A tanulmány a fenyegetett identitás fogalmát (Breakwell, 1986) állítja a középpontba, de előbb ismertetésre kerülnek az identitás intrapszichikus, interperszonális és társas aspektusát hangsúlyozó megközelítések, majd a „társas”, a tudás, és az identitás összefüggései a szociális reprezentáció elmélet (Moscovici, 1963) mint elméleti paradigma keretein belül. A tanulmány a fenyegetett identitás kapcsán körbejárja a fenyegetés, a homlokzat és a stigma (Goffman, 2000) fogalmát, majd a fenyegetett identitással kapcsolatos elméleteket és a megküzdési stratégiákat. Kifejtésre kerülnek olyan koncepciók, melyek rámutatnak különböző, individuálisnak gondolt folyamatok - mint az önbecslés, önreflexió és empátia - társas identitással való összefüggésire, és az identitás-dinamikák társas kontextusba való ágyazottságára. Végezetül az ismertetett elméletek és folyamatok szintéziséből fakadó dinamikák mentén bemutatásra kerül, hogy mit jelent az identitás szempontjából, ha egy rendszer inkluzív, milyen módon járul hozzá az oktatásban jelenlévő inkluzív szemlélet az identitás-konstrukcióhoz, valamint a fenyegetettséggel való megküzdéshez, továbbá kifejtésre kerülnek ezen folyamatok társadalmi szintű vonatkozásai.

2003-ban az USA legfelsőbb bírósága sürgető kormányzati érdekként határozta meg a diverzitást, mely döntés indokolttá tette a felsőfokú oktatási intézmények felvételi eljárásában a faji/etnikai alapú megfontolásokat. A bíróság megjegyezte, hogy az egyetemeken/főiskolákon a tanulói összetételben mutatkozó diverzitás az intézmények átfogó oktatási misszióját támogatja azzal, hogy a tanulók számára új tudást épít, illetve a már meglévő tudásukat fejleszti, továbbá felkészíti őket a társadalom jobb szolgálatára dolgozóként, állampolgárként és vezetőként. (Williams és mtsai, 2005) Az akadémiai kiválóságnak tehát megalapozott szakmai szempontok alapján feltétele a diverzitás. Jelen tanulmány célja, hogy pszichológiai szempontból bemutassa azokat az identitással kapcsolatos pszichológiai elméleteket és dinamikákat, melyek rávilágítanak az identitás és a diverz társas környezet összefüggéseire, valamint ennek társadalmi szintű vonatkozásira, túlmutatva a puszta oktatáspolitikai érveken, kihangsúlyozva az inkluzív kiválóság társadalomszintű jelenlétének jelentőségét. Mit jelent az inkluzivitás az identitás szempontjából? Milyen következményekkel jár az egyéni fejlődést tekintve, ha egy rendszer nem inkluzív? Ezzel szemben az inkluzív rendszernek milyen pozitív hatása van nem csak az   intraperszonális identitásra, hanem az interperszonális identitásra, és a csoportközi
dinamikákra is? A tanulmány a bemutatott elméletek szintézise mentén ezekre a kérdésekre igyekszik válaszokat adni.

1.Identitás

Ha társas, társadalmi folyamatokat, jelenségeket, és gyakorlatokat vizsgálunk - akár szociológiai, politológiai vagy gazdasági aspektusból -, fontos szempont lehet az identitással kapcsolatos pszichológiai koncepciók áttekintése, mivel ezeket a jelenségeket az identitás alapvető dinamikájukban határozza meg. Az identitással kapcsolatos legtöbb elmélet az identitás konstrukciójára fókuszál, azon keresztül igyekszik megragadni annak tartalmát, és magyarázni az identitásfolyamatokat. Vannak, akik az identitásról, annak konstruálódásáról egyéni, intrapszichikus szinten gondolkodnak. (Erikson, 2002) Mások a közösség és a társas lét oldaláról közelítenek a fogalomhoz (Tajfel, 1981; Festinger, 1954; Breakwell, 1986), azonban bármilyen elméleti koncepcióról beszélünk, vitathatatlan, hogy az egyéni és társas aspektus egymástól nem elválasztható részét képezik az identitás terminusának (Riceur, 1990), ezért fontos, hogy a hozzá kapcsolódó jelenségeket is komplexitásukban kezeljük.

1.1. Identitással kapcsolatos intrapszichikus koncepció

Az identitással kapcsolatos intrapszichikus koncepciók kulcsfigurája Erikson, az ő nevéhez fűződik a személyes identitás fogalma. Erikson a hangsúlyt az én szervezettségére, folytonosságára, és a külső-belső egyensúlyára helyezi. Pszichoanalitikus indíttatású elméletével elsőként vezette be az életciklus-szemléletet, miszerint a személyiség fejlődése egy egész életen átívelő, dinamikus folyamat, melynek során a pszichikus és a szociális egymással összefonódva haladnak. (László, 1999). Az emberi létezés három aspektusát emeli ki, nevezetesen mint biológiai szervezetet, amely a létezés fizikai minősége; mint ént, amely a létezés pszichológiai minősége, ill. a társadalmi egységet (család, különböző közösségek, nemzet etc.), amely a létezés társas minősége. (Erikson, 2002) Ezek függvényében az életciklust nyolc, egymásra épülő szakaszra osztja, valamint bevezeti a pszichoszociális krízis fogalmát, mely minden egyes szakaszra jellemző: a belső pszichikus változások és a külső környezet kölcsönhatásából fakadó konfliktus aspektusát. Ez egyfajta fordulópont, mivel ideális körülmények között a megoldása egy következő életszakaszba vezeti át az egyént,
mely egyben egy pszichológiai minőség elérését jelenti. A legjelentőségteljesebb és legszenzitívebb életszakasz a serdülőkor, melyben a gyerekkori azonosulások megkérdőjeleződnek. Ahhoz, hogy stabil, biztos identitás alakulhasson ki, serdülőkorban és kora felnőtt korban egyrészt integrálni kell a korábbi pszicho-szociális fázisokból származó én-fogalmakat, tehát az addig  önmagunkról kialakított ismereteinket. Másrészt összhangba kell hozni ezt a külvilág felől érkező viszonyulásokkal, elvárásokkal. Így az identitás egyfajta személyes és társas én-meghatározás elegyeként alakul ki (Carver, Scheier, 2002). Az énfogalmak szerepeknek feleltethetőek meg, tehát e folyamat egyfajta szerepintegráció is egyben. Így ha a személyes identitás stabilitásának kialakulása nehézségekbe ütközik, az egyfajta szerepkonfúzióhoz, illetve kognitív disszonanciához vezet.

1.2. Társas koncepció - A szociális identitás elmélet

Erikson elméletében a hangsúlyt az intrapszichikus folyamatokra helyezte, azonban kulcsfontosságú szerepet szánt a társas környezetnek Az 1950-es években a szociálpszichológián belül kialakuló, az individualizáló Social Cognition irányzatra válaszul
megjelenő új elméleti paradigma még nagyobb jelentőséget tulajdonít a társas kontextusnak, ezt határozza meg a pszichológiai jelenségek és folyamatok, így az identitás értelmezésének elsőszámú szempontjaként. Ennek az irányzatnak a kiemelkedő alakja Henri Tajfel, aki szociális identitás elméletében (Tajfel, 1981) az identitás csoporttagsághoz rendelhető és csoportközi viszonyokba ágyazott jellegét hangsúlyozta. A gondolatmenet egyik kiindulópontja, hogy az egyén születésétől fogva egy szövevényes, csoportosulásokból álló hálózat része, mely társas háló fontos szerepet játszik önmeghatározásának kialakításában: csoporttagságai befolyásolják gondolkodását, észlelt lehetőségeit és viselkedését.

A társas identitás elmélet (Social Identity Theory, továbbiakban SIT) a csoportviszonyokat a csoporttagok szubjektív perspektívájából közelíti meg kiemelve azt, hogy az emberek a társas helyzeteket szubjektíven értelmezik. Elmélete szerint egy adott csoporttal való identifikáció nem magyarázható objektív kritériumok mentén, hanem szükséges az egyén csoporttagságának tudatát, az ehhez fűződő érzelmeit és ebből eredő értékeit figyelembe venni. (Tajfel, 1981, id. Bigazzi, 2002) Tehát akkor válunk egy csoport tagjává, ha mi is annak gondoljuk magunkat. Kísérleteivel négy fontos mechanizmusra világít rá, melyek az önmeghatározásban kiemelt szerepet játszanak. Ezek a társadalmi kategorizáció, szociális identitás, társadalmi összehasonlítás, és a pszichológiai értelemben vett csoportmegkülönböztetés.
A társadalmi kategorizáció egy szubjektív folyamat, mely során az egyén egy, az aktuális társadalmi értékrendet tükröző kategóriarendszer alapján csoportosítja és értelmezi a társdalomban lévő tárgyakat és eseményeket. A folyamat szubjektív, mivel a
kategóriarendszer az identitás aktuális tartalmainak a függvényében dinamikusan változik térben és időben, és ennek megfelelően mindig az egyén számára éppen releváns csoportok kerülnek megkülönböztetésre, azonban nem választható el a társadalmi kontextustól, melyben az egyén létezik, és kategorizál.

Az önmeghatározás folyamatának második fontos mozzanata a társadalmi azonosságtudat, mely az egyén azon tudásával kapcsolatban keletkezik, hogy egy érzelmileg is minősített társadalmi csoport tagja, tehát ez az, ami meghatározza az egyénnek a társdalomban elfoglalt helyét. A társadalom által felkínált kategóriák vonatkozásában ismeri fel/el saját önazonosságát, (vagy éppen nem ismeri el), mely számos következményt von maga után a csoport-hovatartozás tekintetében. Az egyén akkor tartja fenn a csoporttagságát, ha az azzal együtt járó érzelmi minőség pozitív, ellenkező esetben a csoport elhagyására fog törekedni. Adott csoport érzelmi minősítése és társadalomban elfoglalt helye a külvilágból érkező visszatükröződések mentén konstruálódik, melyet az aktuális társas kontextus határoz meg és tart fenn. Ugyancsak ez a társas kontextus határozza meg, hogy egy egyén adott csoportba tartozónak észleli/észlelheti magát vagy sem. (Például egy ázsiai vonásokkal rendelkező egyén hiába tartja magát európainak, ha a külvilág ázsiaiként tekint rá.) Ennek megfelelően az egyén szintjén a csoport elhagyásának lehetősége, illetve ellehetetlenedése, illetve adott csoport társadalmon belüli helyzetének megváltoztatása is a társas valóság függvénye.

Az egyén kétféle módon viszonyulhat ehhez a társas kontextushoz: vagy instabilnak és illegitimnek ítéli meg azt, vagy stabilnak és legitimnek. Abban az esetben, ha az egyén a társadalmi rendszert illegitimként és instabilként éli meg, Tajfel kognitív alternatívákról (1986) beszél. Ezek olyan, a csoport társadalmon belüli helyzetének megváltoztatására irányuló stratégiák, melyek a társas versengés különböző formáiban nyilvánulnak meg, mint a sztrájkok, forradalmak, tömeges megmozdulások, különböző társadalmi aktivitások. Ezzel szemben mikor a társas kontextus stabilként és legitimként észlelt, akkor indirekt stratégiák kerülnek előtérbe, melyek a specifikus, a társadalmi összehasonlításra épülő taktikákat foglalják magukba mint új csoportokkal való összehasonlítások - új összehasonlítási dimenziók keresése, illetve a régiek átértékelése, tartalmi minőségének megváltoztatása.

Fontos kiemelni, hogy a csoport csak más csoportok vonatkozásában létezhet, egymás által definiálják önmagukat a társadalmi kategorizáció révén, ezért átértékelésének csak más csoportokkal való összehasonlítás függvényében van értelme, tehát a társadalmi összehasonlítás köti össze egymással a társas kategorizációt és a társadalmi azonosságtudatot. Ez Festinger (1954) társas összehasonlítás elméletére reflektál, mely szerint alapvető késztetése az embernek, hogy véleményeit, és képességeit értékelje, s ha ez objektívan nem lehetséges, akkor folyamodik a társas összehasonlítás eszközéhez, és veti össze saját magát
másokkal. Tajfel kritikájában azonban rámutat arra, hogy a társas összehasonlítás mechanizmusa nem objektív okok hiányában érvényesülő stratégia, mivel objektív ismérvek nem léteznek. Csak domináns és/vagy konszenzuális ismérvek léteznek, és az egyén éppen aktuális szempontjából releváns csoportok kerülnek megkülönböztetésre. Ez a gondolat elvezet minket a kategorizáció funkcionálisan önkényes és konstruált jelegéhez, mely az előítélet és a sztereotípia gyökere. (Tajfel, 1974).

1.ábra: a SIT dinamikája

1.3.Az Én és a Társas - Az interakcionista megközelítés

Az identitás intrapszichikus és társas elméletei közti átmenetet képviseli az interakcionista szemlélet, melynek központi fogalma nem az identitás, hanem az intrapszichikus konnotációjú „Én” fogalom, melynek kialakulása egy olyan pszichoszociális folyamat, amely
középpontjában az én-élmények társas komponensei állnak, ezzel társas jelleget kölcsönözve az elméletnek.

G.H. Mead (idézi: Csepeli, 2005) a szociális helyzetben megjelenő testmozdulatban, azaz a jelentést hordozó gesztusban jelöli meg azt a kulcsmozzanatot, melyben a társas viselkedés létrejön. A gesztusok itt olyan internalizált szimbólumok, melyek a társadalmi csoport minden egyes tagja számára ugyanolyan jelentéssel bírnak, azaz kölcsönösen ugyanazt az attitűdöt váltják ki mind a gesztusokat végző egyénekben, mind az ezekre reagálókban. (Csepeli, 2005).

Az Én kialakulása tehát ebbe az eredetileg külső, majd internalizálódó jelentésrendszerbe való belépés eredménye. Mead elmélete a szimbolikus interakcionizmus kiindulópontja, melynek alaptétele, hogy identitásunk kifejlődésének alapja az ember önreflexiós képessége, vagyis az, hogy képesek vagyunk mások szemével látni önmagunkat. Az Én-tudat tehát azt jelenti, hogy az Én lesz a megfigyelés tárgya. Ehhez szükség van az önmagunkra vonatkoztatás és a szerepjátszás képességére, s mindkettő csak egy társadalmilag elfogadott, és közösen osztott jelentésrendszeren belül lehetséges, ahol az Én, a másik és a tárgy kijelölése és szimbolikus reprezentációja megtörténhet. Ez a jelentésrendszer a társas valóság, és így lényegében a Pszichikum és az Én társadalmi végtermékek (Pataki, 1982).

Az interakcionista szemléleten belüli fogalom a Goffman (2000) nevéhez köthető homlokzat, mely az énnek az interszubjektív térben való megjelenítéséhez, a társas térben való működéséhez kapcsolódik. Ahogy a szimbolikus interakcionizmus elméletében láttuk, a
személy állandóan információkat kap a neki tulajdonított jellemzőkről, melyekkel azonosítja magát, és olyan helyzet-meghatározásokat alkalmaz, melyek összhangban állnak az így kialakult énképével. Ennek értelmében a homlokzat olyan pozitív társadalmi értékek összességét jelenti, melyekről a személy sikerrel hirdeti, hogy képviseli őket. A homlokzat tehát az én kivetített képe, melyet elismert társadalmi értékek alkotnak és az élet bármely területén megjelenhetnek (pl. öltözködés, kiejtés, szókincs, megjelenés etc.). A homlokzathoz szorosan kapcsolódik a szerep fogalma, mely a normatív helyzetek által facilitált tevékenységeket jelenti, a szerepalakítás fogalma, mely az egyénnek egy adott helyzetben a helyzetnek megfelelő cselekvése, valamint az identitás terminusa, mely ebben a kontextusban a megjelenített szerepek összességét jelenti. Ha a szerepalakítás sikertelen, akkor a megjeleníteni kívánt homlokzat összeomlik. Ez az én-érzésre nézve fenyegető, ugyanis felborul a társas helyzetek és kapcsoltok észlelésének stabilitása (Goffman, 2000). A homlokzat védelmére az embernek két viszonyulási módja van: védekező beállítottság a saját homlokzat megóvása érdekében, ill. a mások homlokzatának megóvására való törekvés. Tehát a homlokzat sérülése a másik védelmező inteciójának hiányában is bekövetkezhet, pl. direkt sértés, mely esetben a pozitív én-megjelenítés kivitelezhetetlenné válik, így az én-érzés fenyegetettségnek lesz kitéve.

Szintén az interakcionista szemléleten belüli, Goffman nevéhez köthető fogalmak a stigma illetve stigmatizáció. A körünkben megjelenő idegenek esetében először bizonyos anticipációkra támaszkodunk, majd ezeket normatív elvárásokká, követelményekké alakítjuk át, és ennek megfelelően teremtjük meg az idegen képletes szociális identitását. Stigmáról akkor beszélünk, ha a képletes és tényleges szociális identitás között diszkrepancia lép fel, azaz a személyészlelés pontatlan egy olyan jegy miatt, mely az észlelésben túlzott hangsúlyt kap. A stigma Goffman szerint lehet erkölcsi, testi, és törzsi, tehát mindenképp szociális térben keletkezik, s az interakciók során nyeri el jelentőségét (Erős, 2001). A stigmatizáló egyén úgy gondolja, hogy a stigmatizált személy "nem is ember", ezért különféle diszkriminációkkal él vele szemben, amelyek révén hatékonyan csökkenti az illető lehetőségeit az életben. Nem részesíti a stigmatizált személyt abban a tiszteletben és figyelemben, amelyet az illető szociális identitásának nem „mocskolt” (Erős, 2001, 75.o.) vonatkozásai alapján tanúsíthatna iránta. A stigmatizált ember saját helyzetére adott védekező reakcióját fogyatékosságának közvetlen kifejezőjének tekinti, majd mind a fogyatékosságot, mind a reakciót igazságos megtorlásként könyvelheti el valami olyasmiért, amit az illető, annak szülei vagy. a "törzs" követett el, és így igazoltnak látja azt az eljárást, amellyel a stigmatizált egyént kezelik (Erős, 2001). A homlokzat és a stigma fogalma szorosan kapcsolódnak a fenyegetés és a fenyegetett identitás jelenségéhez, melyről később szót ejtünk, azonban előtte bemutatása kerül egy olyan szociálpszichológiai elmélet, mely a társas tudás és az identitás közti összefüggésekre mutat rá.

1.4. Tudás és identitás

Az előzőekben többször hangsúlyozásra került az identitás konstruktív és dinamikus jellege, melyet a csoporttagsággal együtt járó pozitív azonosságérzet kialakításának és fenntartásának igénye határoz meg. Tehát a csoporttagságról való vélekedés, és az azzal járó érzelmi minőség kulcsfontosságú az identitás szempontjából. Ezt a társadalmi azonosságtudattal kapcsolatos értéktelített tudás határozza meg.

Identitás és tudás összefüggésében fontos szót ejtenünk a konstruktivista szemléletű szociális reprezentáció elméletről, (Socail Representation Theory, Moscovici, 1961) mely szerint egy csoport tagjai közösen, a kommunikáció során konstruálják meg fogalmaikat, tapasztalataik és ismereteik mentén, melyek e folyamatban szociális tárgyakká válnak, és absztrakt jelentéssel ruházódnak fel. Tehát ez azt jelenti, hogy a tudás sosem egyéni, hanem ahhoz a társas környezethez kötött, melynek az egyén is részese. Ennek értelmében az önmagunkról való tudás is a minket körbevevő társas környezetből érkező visszajelzések mentén konstruálódik, vagyis úgy látjuk magunkat, ahogy mások láttatnak minket. Másrészt a fenti megállapítás azt is jeleneti, hogy a csoporttagságainkhoz kötött szociális identitásunk a mindennapi interakciókon keresztül befolyásolja azt, hogy milyen reprezentációkban gondolkodunk magunkról, másokról, eseményekről, társadalmi viszonyokról, azaz, úgy gondolkodunk másokról, ahogyan magunkat látjuk. Tudás és identitás tehát egymástól el nem választható, kölcsönösen hatnak egymásra, és dinamikusan változnak együtt. A tudás és identitás szintézisére dolgozta ki Tajfel tanítványa, Breakwell az identitás folyamatelméletét, (Identity Process Theory, továbbiakban IPT, Breakwell, 1986), mely a SIT-et gondolja tovább. Az elmélet szerint az identitás egy, az intrapszichikus struktúrák és a társadalmi kontextus által kölcsönösen meghatározott folyamat eredménye. Breakwell amellett érvel, hogy bár az identitás univerzális pszichológiai instanciák által meghatározott, gondolatokon, tetteken keresztül manifesztálódik, melyek a társas közegbe ágyazottak. Az IPT elméletében az identitás az akkomodáció/asszimiláció és az értékelés dinamikus folyamatán keresztül szabályozódik. Az asszimiláció az új elemeknek az identitásstruktúrába való beépülését/felszívódását jelenti, míg az akkomodáció a már meglévő identitásrendszernek az új elemhez való illeszkedésére vonatkozik, valamint az identitásfolyamatokhoz tartozó értékelés ad jelentést a régi és új tartalmaknak.  (Breakwell, 2010). Amikor ezek az identitásfolyamatok nem felelnek meg az identitást szabályozó alapelveknek, a kontinuitásnak és az önbecsülésnek, akkor beszélünk az identitás fenyegetettségéről. (Erős, 2001).

2. Fenyegetett identitás

A fenyegetett identitás tehát különböző identitáskomponensek ütközéséből fakadó konfliktus, mely intrapszichikus, interperszonális és csoportközi szinten is manifesztálódik.

2.1 Fenyegetések

 A fenyegetések, melyek következtében az identitásfolyamatok és az identitást szabályozó folyamatok konzisztenciája megszűnik, többféleképp is csoportosíthatóak. Egyrészt lehetnek külső és belső eredetűek, így a fenyegetett identitás esetében is individuális és szociális aspektusról beszélhetünk. Az észlelésnek, ennek függvényében, van egy internális aspektusa, mely a fenyegetés szubjektív megélésére vonatkozik, továbbá egy externális aspektusa, amelynek tárgyilagos értelmezése a másik jelzéseinek detektálásán alapszik, tehát egyfajta közös konszenzuson alapuló egységes kódrendszert feltételez, amelyet az uralkodó, domináns reprezentációk közvetítenek.

 Az fenyegetések individuális és szociális dimenziója tehát itt sem választható el egymástól, hiszen a kívülről érkező konkrét fenyegetések a tapasztalás folyamán belsővé válnak, és a későbbiekben a fenyegetés konkrét jelenléte nélkül is meghatározzák az identitás dinamikáját, az egyéni viselkedést és a csoportközi viszonyokat. Erre példa az áldozati identitás, (Bart-Tal és mts.,  2009; László, 2012) mely esetében a fenyegetés gyakran történelmi események rekonstrukciójába ágyazódik, tehát szimbolikusan van jelen. Ez a szimbolikus, szubjektív szinten észlelt fenyegetés domináns értelmezési keretek mentén adódik át a csoport tagjai között, és az objektív fenyegetettséghez hasonlóan az identitás fenyegetettségét eredményezi. A másik, ezzel ellentétes helyzet, amikor objektív szinten jelen van a fenyegetés, azonban azt az egyén szubjektív szinten nem észleli és ignorálja, és az egyén nem tartja saját magára vonatkozónk. Ez csak akkor lehetséges, ha a fenyegetést hordozó stigma (pl. bőrszín, rasszjegyek) nem látható. Az objektív fenyegetéssel szembeni ilyen típusú magatartás már egy megküzdési stratégiának minősül, melyről majd bővebben szót ejtünk.

A fenyegetéseket csoportosíthatjuk a célközönsége szempontjából is. Irányulhat csak magára az individuumra, vagy a saját csoportra, vagy megkérdőjelezheti az individuum csoport-hovatartozását, azaz ilyenkor az individuum csoport-azonosságtudatára vonatkozó fenyegetésről van szó.

Az individuumra irányuló fenyegetés lényege a személy önazonosságának, önismeretének megkérdőjelezése - az egyén által feltételezett tulajdonságainak, képességeinek, kompetenciáinak megkérdőjelezése.  A csoport-azonosságtudatra vonatkozó fenyegetések estében az egyént megfosztják a számára pozitív értékeket képviselő csoporthoz való tartozás lehetőségétől, mely ily módon veszélyezteti a pozitív önértékelést.

Ezzel szemben az ingroupra vonatkozó fenyegetettség esetében az ellenkező mechanizmus történik: a megbélyegzett közösség tagjaként az egyén is megbélyegződik, mely a csoport elhagyására ösztönzi. A fenyegetések származhatnak magából az egyénből, a szociális környezetből, illetve a materiális világból is, a legnyilvánvalóbb forrás itt is a már sokat emlegetett társas valóság. A fenyegetés lényege, hogy az alany azt fenyegetésként észlelje, ez azonban csak akkor lehetséges, ha megadja a jogot a „támadójának”, tehát felveszi az alárendelt szerepet, azonosul azzal.

2.ábra: Fenyegetések csoportosításának szempontjai

2.2. A fenyegetéssel való megküzdés

A fenyegetések tehát averzív jellegűek, és alapvetően határozzák meg az identitás konstruálódását. Az egyén, ha felismeri identitásának fenyegetett helyzetét, arra fog törekedni, hogy kiküszöbölje azt, és helyreállítsa az elvek és a folyamatok közötti egyensúlyt különböző megküzdési stratégiákkal (coping-stratégiák), melyek mind kognitív, mind cselekvési szinten megmutatkoznak.

Lazarus és Folkman (1984) a coping-stratégiákat két csoportba osztották. Elkülönítették a probléma-, ill. az érzelmi fókuszú megküzdéseket. Emocionális alapú stratégiákhoz elméletük szerint akkor folyamodunk, ha a probléma megoldása kilátástalannak tűnik, nem az egyén irányítása alatt áll, míg problémafókuszú megküzdés érvényesül abban az esetben, ha a helyzeti tényezők értékelése alapján megfelelő a kompetencia az adott probléma megoldására.

Ezzel szemben, Breakwell (1986) azt mondja, hogy a coping-mechanizmusok, a fenyegetésekhez hasonlóan, intrapszichikus, interperszonális, és csoportközi szinteken működhetnek. 

Intrapszichikus szinten a fenyegetett identitás tudomásul nem vételének, azaz tagadásának, vagy részleges, ill. teljes tudomásulvételének és ennek következtében a kompromisszum keresésének, ill. a fenyegetés átstrukturálásának különböző taktikái érvényesülhetnek. Az intrapszichikus feldolgozás passzív, az egyénnek a kognitív, ill. érzelmi működését, ill. értékrendszerét érintik, azonban nem nyilvánul meg társadalmi aktivitásban. (Erős, 2001)

Az interperszonális stratégiák ezzel szemben aktív, a személy társas kapcsolatait érintő tevékenységek, mely során az identitás-fenyegetést az egyén valamilyen interperszonális alkufolyamat révén próbálja meg elhárítani. Breakwell négy interperszonális coping-stratégiát különít el, az izolációt, a negatívizmust, a passing-ot, és a behódolást.

Az izoláció egy passzívnak mondható stratégia, mely során az egyén elszigeteli magát a környezetétől (kvázi önkéntes szegregációba „vonul”), ezáltal minimalizálva a lehetőségét annak, hogy az identitásfenyegetésekkel szembesülnie kelljen. Ez a fajta „struccpolitika” a konfrontálódás minimális lehetőségét is kizárja, és csak átmeneti megoldást nyújt, mivel a stigma által az önértékelésen esett csorba nem lesz kiköszörülve, sőt, a folyamatos elzárkózás ennek jelképévé is válhat. Az egyénnek ugyan nem kell szembesülnie nap mint nap a fenyegetettséggel, azonban elzárkózásával meggátolja azt, hogy új identitás-struktúrát alakítson ki, és asszimilálja azt.

A negativizmus ezzel szemben direkt konfrontálódást jelent a stigmatizációval szemben, és egy stabilabb identitásstruktúrát feltételez. Breakwell definíciója szerint a negativizmus az a lelkiállapot, amikor az ember késztetést érez arra, hogy a külső kényszer, ill. befolyás ellenére cselekedjen, azaz tagadja, negálja azt. Az egyén tehát nem azonosul a stigmával és valamilyen formában kifejezésre juttatja, hogy elutasítja azt. Ez jelenthet egyszerű visszautasítást, ugyanakkor megjelenhet egy antagonisztikus cselekvésben is. Ez az identitást megerősítő mechanizmus, hiszen azzal hogy a személy visszautasítja, ami nem, egyszerre azt is megerősíti, hogy ő micsoda, azaz az énről való tudás ebben az esetben egyenlő a tagadással. A negativizmus fontos az identitásszabályozó alapelvek számára, mivel egyensúlyt teremt köztük. Azzal, hogy negálja a kívülről ráerőszakolt sztereotípiákat és az ebből fakadó elvárásokat, egyszerre védi a pozitív önbecsülést, valamint az identitáskontinuitást, hiszen visszautasítja a változtatásra irányuló kényszert. A sikeres negativizmus tehát megerősíti önmagát, azaz megakadályozza, hogy az egyénre kívülről bárki hatást gyakorolhasson, és ezzel a személy számára a magabiztosság érzését biztosítja, ill. megalapozza a hitét, hogy nem manipulálható. Ugyanakkor ez a merev ellenállás szinte befagyasztja az egyént, megakadályozza azt is, hogy bármilyen változás történjen az identitás tartalmában, tehát ugyanúgy az asszimiláció és akkomodáció ellehetetlenedését jelenti.

A passing mint coping-mechanizmus elnevezése elhagyásnak, ill. észrevétlenné válásnak fordítható. A személy a fenyegetésre adott válaszként elhagyja a fenyegető pozíciót, és az identitást fenyegető csoportból átlép egy magasabb presztízsű csoportba. A passing kapcsán két fontos problémáról kell beszélnünk. Az egyik, hogy a másik csoportba való átlépés gyakran ellehetetlenedik a stigmatizáció következtében (bőrszín, név, fizikai megjelenés, etc.). A megbélyegzett személyre, hiába hagyja el a fenyegető csoportot, továbbra és érvényesek maradnak a stigmához kapcsolódó sztereotípiák, előítéletek, így nem tud fenyegetett pozícióján változtatni. A másik nehézség a passing kapcsán az asszimiláció-akkomodáció folyamatán belül jelentkezik, ugyanis a mechanizmus magába foglalja, hogy az egyénnek új identitáselemeket kell a már meglévő identitásába integrálni, melyek konfrontálódhatnak a már meglévőkkel vagy akár a társadalom elvárásaival. A passing mechanizmusa tehát meglehetősen hétköznapi, a társadalom minden tagja él vele valamilyen szinten a pozitív önmegjelenítés és az önbecsülés óvása érdekében (vö. Goffman, homlokzat), az énkép manipulálásán keresztül, azonban a fenyegetett identitás esetében az új elemek integrálása a személyes identitás olyan tág tartományait érintheti, melyek hasadást okoznak az identitás struktúrájában. Ez egyben a kontinuitás megszakadását is jelenti, és az asszimiláció folyamatában létrejövő identitáskonstruálás „gyökértelen” lesz.

A negyedik interperszonális coping-mechanizmus a behódolás, melynek során a személy felismeri a külső környezet elvárásait arra vonatkozóan, hogy hogyan kell a fenyegetett helyzetben viselkednie, és ezeket az elvárt viselkedésmintákat sikeresen reprodukálja. A környezet elvárásait felismerve képes adaptívan alkalmazkodni, mivel ez a szintű konformitás megakadályozza státusza, ugyanakkor a hierarchia felbomlását is, valamint a fenyegetett helyzettel járó szorongást is csökkenti, hiszen a pontosan behatárolt viselkedési mintázat csökkenti a helyzeti bizonytalanság érzetét. Ugyanakkor ez a pontosan kijelölt szociális státusz a fenyegetettség tényén mit sem változtat, főleg a stigmatizált csoportok esetében, mikor is a külső elvárásoknak való megfelelés gyakran egyenlő egy alárendelt pozíció felvételével azáltal, hogy negatív szociális csoportba való alkalmazkodásra kényszeríti az egyént (Breakwell, 1986).

A fenyegetéssel való megküzdések harmadik nagy csoportja a csoportközi megküzdések, melyekről a SIT taglalásakor már szót ejtettünk a rendszer, nevezetesen a stabilként és legitimként észlelt társadalmi rend estében kialakulós társas versengés mint stratégia taglalása során. Ez a versengés óhatatlanul egy alá-fölé rendelt viszonyrendszer felállításához és fenntartásához vezet, mely megakadályozza az egyenlőség és azonos bánásmód megvalósulását, és az előítélet különböző szintű és formájú megjelenését eredményezi.

3. ábra: megküzdési stratégiák

2.3. Fenyegetettből fenyegető

A fenyegetett identitással kapcsolatos koncepciók leginkább a különböző megküzdési stratégiák mentén mutatnak rá interperszonális és csoportközi viszonyrendszerekre, azaz a megküzdés és a csoportközi viselkedés közti dinamikát igyekeznek megragadni, azonban nem térnek ki különböző, olyan pszichológiai mélystruktúrák vizsgálatára, melyek összekapcsolják a fenyegetett identitást a manifeszt csoportközi viselkedéssel. A következőkben ezekről a mélystruktúrákról, gyakran individuálisnak gondolt pszichológiai folyamatokról lesz szó, melyek nézőpontunk szerint nem statikusak, és nem választhatóak el téri és idői kontextusoktól.

A gondolatmenet a különböző identitások már vizsgált jellemzőiből indul ki. Több kutatás is kitér az áldozati identitás sajátosságaira, mely dinamikájában az észlelt fenyegetett identitásnak feleltethető meg így az áldozati identitással kapcsolatos megállapításokat a fenyegetett identitással kapcsolatban is relevánsnak tekintjük. Ezen kutatások szerint (Bar-Tal et all. 2001; László, Fülöp, 2010) az áldozati identitást egy alapvető depresszív érzelmi dinamika jellemzi, mely szorongással és én-fókuszú érzelmekkel párosul. A csoport viselkedésének egyik fontos mozgatórugója a szubjektív vagy objektív fenyegetettségből származó permanens félelmi állapot, mely pszichológiai értelemben a trauma állapotával tekinthető egyenértékűnek, s mint ilyen, alacsony szintű kognitív és érzelmi folyamatokat mozgósít, melyek a helyzet megszüntetésére vonatkozó szelektív információfeldolgozásra, értékelésre, cselekvésre, egyfajta állandó készenléti állapotra késztetik a csoportot. Ennek eredményeképp beszűkült percepció, meglévő, berögzült sémák alkalmazása és automatikus probléma-megoldási módok jelennek meg. (Fülöp, 2010). Ezt tovább gondolva a fenyegetett vagy áldozati identitással rendelkező csoportok tagjai a társas identitásuk aktiválásán keresztül szintén ezen készenléti állapot sajátosságai szerint fognak működni, mely működés további, intrapszichikusnak tartott pszichológiai folyamatokra - mint az önbecsülés, az önreflexió és az empátia – is kihat.

Az önbecsülés és az identitás két, szorosan összetartozó fogalom a pszichológiában. Az identitás az önazonosságra vonatkozó tudás, az önbecsülés pedig ennek az önazonosságnak az érzelmi kiértékelése, tehát az azonosságtudathoz kapcsolódó érzelmi mintázat. (Smith & Mackie, 2007) Ha ezt az identitáselméletek társas és konstruktív szemléleteiben ágyazva tanulmányozzuk, akkor egy fenyegetett csoporttal való azonosulás a fenyegetés megélésén keresztül alacsony önbecsléshez vezet. Az alacsony önbecslés nem pusztán az önbecslési skálákon elért alacsony pontszámot jelenti, sőt manifeszt szinten gyakran abból ki sem derül. Alacsony önbecslés - a személyes és a társas identitás vonatkozásiban is - járhat együtt az én vagy a csoport alul- vagy túlértékelésével. Az önbecslés – mely az identitással összefüggő önismerettől el nem választható fogalom - nem csak értékeink ismerését és elismerést jelenti, hanem hibáink és hiányosságaink tudatát is. A túlzó, felértékelő módja az önmagunkhoz, illetve én-kiterjesztéseinkhez való viszonyulásnak fakadhat az identitásfenyegetés következtében kialakuló identitás instabilitásból. Az eleve fenyegetett identitás sérülékenysége nem engedi meg az identitás szempontjából további fenyegetést jelentő negatív önreflexiókat, és ennek következtében az önbecslés túlzóvá válik. Erre a gondolatra reflektálnak azok a csoportidentitással kapcsolatos kutatások, melyek különböző azonosulási mintázatokra mutatnak rá. Ezek közé tartozik egy a nemzeti identitást vizsgáló kérdőív, mely a nemzettel való azonosulás két alfaktorát különbözteti meg, a kötődést és a glorifikációt. (Roccas, Klar, Liviatan, 2006). A kutatások eredményei szerint a glorifikáló nemzeti azonosulás egy, az áldozati identitás dinamikáját követő azonosulási mintázat, melynek során az egyén a saját csoporthoz való viszonyulását egy folyamatosan fenntartott társas viszonyrendszeren keresztül határozza meg, és a saját csoportérdemek eltúlzott hangsúlyozásával igyekszik kompenzálni az instabil identitásállapotot. A kollektív áldozati identitást mérő kérdőív (Vollhardt, 2010) szintén két alfaktort határoz meg, az exkluzív és az inkluzív áldozatiságot. Az exkluzív áldozatiság a saját csoport egyediségének, illetve a saját csoport által átélt szenvedések egyediségének a hangsúlyozását jelenti más csoportokkal szemben, tehát a glorifikációhoz hasonlóan egy társas összehasonlításon alapuló, alá-fölérendelt viszonyrendszerben való permanens gondolkodást jelent. Egy 2014-es kutatás (Bigazzi, Serdült, 2014) a fenyegetettség/áldozatiság alacsony önbecsüléssel együtt járó dinamikáját gondolja tovább. A vizsgálat az aktivált áldozati csoportidentitásnak és a nemzeti azonosulásnak az önbecsléssel, önreflexióval és az empátiával kapcsolatos viszonyát, valamint csoportközi szinten az előítélettel való összefüggéseit elemezte. A hipotézisben megfogalmazott dinamika a következő: az inkluzív áldozati identitás, illetve a glorifikáló nemzeti azonosulás fenyegetett identitásállapotok. Az identitás instabilitásának függvényében/miatt az önreflexió, mely az önbecsülést (pozitív önértékelést) veszélyeztető pszichológiai folyamat, ellehetetlenedik; egyrészt a negatív reflexiók identitásfenyegető természete, másrészt a bizonytalan én-határok elhagyásának képtelensége miatt. Az én-határok meghaladásának nehézségei nem csak az önreflexió hiányával járnak együtt, hanem az empátia gyakorlásának korlátait is jelentik. Az empátia – a beleélés képessége, a másik szempontjainak felfogása és a másikkal való együttérzés (Buda, 2006) – akkor lehetséges, ha az egyén eltávolodik saját magától. Ez a fajta eltávolodás akkor valósul meg, ha szilárd az identitás: a biztos identitáskeretek teszik lehetővé az én-határokon való túllépést és másikba való „belépést”; önmagunk másikba való belevetítését. Az empátia tehát egy interperszonális szintű pszichológiai folyamat, melynek diszfunkcionalitása csoportszinten együtt jár a másik csoportokkal szembeni érzelmi semlegességgel, és így hozzájárul az előítélet és a vele kapcsolatos csoportközi jelenségek fenntartásához, mint a xenofóbia, rasszizmus, kirekesztés, szegregáció. Az említett 2014-es kutatás eredményei beigazolták az imént ábrázolt dinamikát: az exkluzív áldozati szerep és a glorifikáció tehát a bizonytalan, instabil identitásstruktúráknak az alacsony önreflexióval és előítéletességgel való együtt járását, mely eredmények rámutatnak arra, hogy az identitás egy komplex, kontextusba ágyazott, dinamikusan változó rendszer; melynek individuális és társas aspektusát a többi, pszichológia által értelmezett folyamattal egységben kell kezelni.

3. Inklúzió és Identitás

Az ismertetett identitáselméletek és dinamikák tükrében gondoljuk át, mit jelent egy kisebbség, továbbá egy fenyegetett kisebbség tagjának lenni? Mit jelent másnak, kívülállónak lenni egyéni és társadalmi szinten? És mit jelent ez a társadalom számára?

Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata kimondja, hogy a „személynek kötelességei vannak a közösséggel szemben, amelynek keretében egyedül lehetséges a személyiség szabad és teljes kifejlődése.”[1]

Az a társadalom, mely a másságot nem értékként kezeli, hanem stigmaként, ellehetetleníti a diverzitással élőknek a közösség életében való aktív részvételét, megfosztva őket ezzel a pozitív csoport azonosságtudatuktól, megakadályozva ezzel az érett és stabil identitás konstrukcióját.

Az a társadalom, mely tagjait felcímkézett kategóriákba préseli, és ezek között a kategóriák között nem teremti meg sem a kommunikációnak, sem a kategóriák közti mobilitásnak a lehetőségét, a tagjai közti kapcsolati hálót lehetetleníti el, és ezáltal fenyegetett szimbolikus tereket teremt, melyek előítéletességhez xenofóbiához és rasszizmushoz vezetnek.

Az a társadalom, mely a diverzitást nem tudja kezelni, saját magát helyezi hátrányos helyzetbe, hiszen ezzel a társadalmon belüli egyenlőtlenségeket növeli, elmélyíti az egyes társadalmi rétegek közti szakadékot, s ez nem csak szociálpolitikai, hanem gazdasági szempontból is egyre több kihívást jelent a tagjai számára.

Ezen megfontolások függvényében, tehát a társadalomnak felelőssége és érdeke egy olyan szemlélet kialakítása, mely a diverzitásra, mint értékre tekint, és olyan szakpolitikák és gyakorlatok kidolgozása, melyek ezt a szemléletet tükrözik.

Az identitásérés szempontjából a legszenzitívebb periódus a serdülő, és fiatal felnőtt kor, (Erikson, 2002). Ebben a periódusban az oktatás különböző színterei jelentik az elsődleges társas környezetet, melyek így az identitás konstrukció szempontjából kulcsfontosságú társas visszatükröződések forrásai is egyben.  Az inkluzív kiválóság (Inclusive Excellence) alapelvei[2] egy olyan, az oktatásban megjelenő rendszerszintű szemléletet képviselnek, mely az akadémiai kiválóság kritériumaként nem csak a magas színvonalú akadémiai teljesítményt határozza meg, hanem a tanulók szociális fejlődésére is hangsúlyt fektet. A szemlélet szerint tehát a rendszer alkalmazkodik a hallgatóhoz/tanulóhoz, olyan oktatási közeget teremtve, amely képes a be- és elfogadásra.  Ez a folyamatosan megújuló tér nem csak multikulturalitásra törekszik, tehát nem csak a különböző kultúrák egymás mellett élésnek a lehetőségét teremti meg, hanem ezen túlmutatva az interkulturalitást valósítja meg. Az interkulturalitás az „inter” előtaggal a kultúrák közti dialogikus térre utal, melyben lehetőség nyílik a kultúrák közti párbeszédre, a párbeszéden keresztül egymás megismerésére, a különbségek megértésére, a csoportok közti szimbolikus falak lebontására, mely egy közösen létrehozott, alkotó folyamat. Ennek a folyamatnak mindenki aktív résztvevője, és mint aktív résztvevő, bevonódik. A bevonódás során az egyén a saját szempontjait is beilleszti a közösen létrehozott új tudásba, így sajátjának fogja érezni azt, ugyanakkor az új elemeket pedig beilleszti a már meglévő tudásstruktúráiba, melyek mentén az identitásstruktúrák is változnak majd. Más nézőpontok mentén való gondolkodásában az önmagáról való gondolkodás is új tartalmakkal telítődik fel, mely az identitásérés folyamatát mozdítja elő mind inter-, mind intrapszichikus szempontból.

Az inkluzív rendszerbe bekerülve, az elfogadás megtapasztalásán és a bevonódáson, és új tudásstruktúrák konstruálódásán keresztül az egyénnek tehát lehetősége nyílik másságának az átértékelésére, esetleges fenyegetett identitás esetén annak lebontására és új identitásstruktúra felépítésére. Az ismertetett identitáselméletek tükrében ez egy több lépéses folyamat. Ami elsődleges, hogy az inkluzív rendszerben a fenyegetést hordozó stigma az új tudásstruktúrák mentén átértelmeződik és átértékelődik, ezáltal megszűnik fenyegetőnek lenni, és az egyénnek lehetősége nyílik az ismertetett fenyegetéssel szembeni coping-stratégiák felülírására. Az ismertetett megküzdési stratégiák fenyegetett identitás esetén képesek az identitás megóvására, azonban maladaptívak, hiszen különböző okoknál fogva ellehetetlenítik az identitásérést. Az izoláció során az egyén elszigeteltsége megakadályozza új identitásstruktúrák kiépülését; a passing során nem lehetséges a különböző identitás elemek integrációja; a negativizmus során egy szinte páncélszerű identitás struktúra alakul ki, mely nem enged be új identitás elemeket, és ezáltal rugalmatlan; a behódolás pedig egy alárendelt pozíció felvételére kényszeríti az egyént, mely egyben kiszolgáltatott állapot. Ezzel szemben azzal, hogy az inkluzív tér megszünteti a fenyegetettséget, különböző alternatívákat, új dimenziókat nyújt az egyénnek önmaga értelmezéséhez és ezek mentén az identitáskonstrukcióhoz. Lehetőséget ad az addig stigmaként kezelt másságának új jelentéseket adni, felismerni benne önmaga egyediségét, és képességeit, mely képességek gyakorlása mentén új kompetenciákra tesz szert. A környezet részéről érkező pozitív visszajelzések erősítik  az  egyént ebben a folyamatban, ezért nagyon fontos az inkluzív rendszerben részt vevő megvalósítók és partnerek felkészültsége, hogy megfelelő módon legyenek képesek felismerni és elismerni azokat az egyéni jellemzőket, tulajdonságokat, melyek kompetenciákká fejleszthetőek, és ezáltal hozzájárulhatnak az önbecslést és önértékelést, ezáltal az identitást erősítő pszichológiai folyamatokhoz.

Az inkluzív rendszer amellett, hogy egyéni szinten hozzájárul a fenyegetett identitás megszüntetéséhez és az identitásérés folyamatához, társadalmi szinten is fontos pozitív kimenettel jár.  Napjainkban a globalizációt kísérő gazdasági és társadalmi változások óhatatlanul diverz társadalmak kialakulásához vezetnek. Az inkluzív szemlélet, a diverzitás értékként való kezelése, az inkluzív szemlélettel rendelkező egyének interkulturális kompetenciái alapjaiban járulnak hozzá, hogy ezek a társadalmi változások ne járjanak együtt folyamatosan fennálló csoportközi konfliktusokkal. Az Inclusive Excellence tehát nem csak egy oktatáspolitikai célkitűzés, hanem társadalmi relevanciával bír, melynek egyik lehetséges indikátora lehet az oktatás.

[1] (Emberi jogok egyetemes nyilatkozata,29.cikk,első paragrafus.)

[2]

1. Fókusz a tanulók intellektuális és szociális fejlődésén: Mindez akadémiai keretek között annyit jelent, hogy az intézmény az oktatási kontextusnak megfelelő legjobb kurzust kínálja fel.
2. A szervezeti források céltudatos fejlesztése és hasznosítása a diákok tanulásának növelése érdekében: Szervezetileg ez egy olyan környezetet jelent, amely minden diák számára a magas akadémiai szint eléréséhez szükséges kihívást biztosítja, továbbá amely minden kampusz tag hozzájárulásával teszi lehetővé a tanulás és a tudás fejlődését.
3. Figyelem a tanulók kulturális különbözőségére , amely az oktatási tapasztalatokat bővíti, és ezáltal fejlődik az intézmény.
4. Egy befogadó közösség, amely diverzitásának minden elemét a tanulók és a szervezeti tanulás szolgálatába vonja be.

Bibliográfia

Bar-Tal, D., Chernyak-Hai, L., Schori, N., Gundar, A. (2009) A sense of self perceived collective victimhood in interactable conflicts. International Review of the Red Cross, June. 229-258.

Bigazzi, S. (2002): Roma hallgatók iskolai pszichológiája in. (szerk.) László J. és Forray K. (2002): A roma közösség kultúrája és iskolapszichológiája, Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Pszichológiai Intézet, és Romológia Tanszék

Breakwell, G. M. (1986): Coping with threatened identity London: Methuen

Breakwell, G.M (2010): Resisting Representations and Identity Processes Papers on Social Representations, 19, 6.1-6.11 (2010) [http://www.psych.lse.ac.uk/psr/] 6.4

Buda, B.(2006): Empátia – A beleélés lélektana, Urbis Könyvkiadó, Budapest

Carver, C.S. ; Scheier, F. M. (2003): Személyiségpszichológia Osiris Kiadó, Bp.

Csepeli, Gy. (2005): Szociálpszichológia Osiris Kiadó, Bp.

Emberi jogok egyetemes nyilatkozata,29.cikk,első paragrafus. - http://www.ohchr.org/EN/UDHR/Documents/UDHR_Translations/hng.pdf 2015.08.21.

Erikson, E. H. (2002): Gyerekkor és társadalom Osiris kiadó, Bp.

Erős, F. (2001): Az identitás labirintusai Janus/Osiris Kiadó, Bp.

Festinger, L. (1954). A theory of social comparison processes. Human relations

Fülöp, É. (2010): A történelmi pálya és a nemzeti identitás szerveződése Doktori Disszertáció

Goffman, E. (2000): Az én bemutatása mindennapi életben Thalassa Alapítvány, Pólya kiadó, Bp.

László, J. (1999): Társas tudás, elbeszélés, identitás- A társas tudás modern szociológiai el

László, J. (2012) Történelem-történetek. Bevezetés a narratív szociálpszichológiába. Budapest

László, J. ; Fülöp, É. (2010): A történelem érzelmi reprezentációja a történelemkönyvekben és naiv elbeszélésekben. Történelemtanítás XLV. évfolyam, 1/3.Akadémia Kiadó. méletei Scienta Humana/Kairosz Kiadó

Lazarus, R. S. ; Folkman, S. (1984). Stress,appraisal, and coping. New York: Springer

Roccas, S., Klar, Y., Liviatan, I. (2006) The paradox of group-based guilt: modes of national

identification, conflict vehemence, and reactions to the in-group’s moral violations. Journal of

Personality and Social Psychology, 91, 698-711.

Moscovici, S. (1961) La psychoanalyse, son image et son public. Presses Universitaires de France, Paris.

Pataki, F. (1982): Az én és a társadalmi azonosságtudat Kossuth Könyvkiadó, Bp.

Tajfel, H. (1981): Human Groups and Social Categories. Studies in Social Psychology, Cambrigdge Univresity Press

Tajfel, H. (1974): Csoportközi viselkedés, társadalmi összehasonlítás és társadalmi változás, Katz-Newcomb Lectures, University of Michigan, Ann Arbor 10-18.o. ford. Csepeli György

Tajfel, H. ; Turner, J. C. (1986). The social identity theory of intergroup behaviour. In S. Worchel & W. G. Austin (Eds.), Psychology of intergroup relations (2nd ed., pp. 7-24). Chicago: Nelson-Hall.

Varga, A.(2014): Az inkluzivitás vizsgálati modellje in. Autonómia és Felelősség- Neveléstudományi Folyóirat, 1. évf. 2014/1.szám

Vollhardt, J. R. (2010): Victim consciousness and its eff ects on intergrouprelations—A double-edged sword? (Unpublished doctoraldissertation). University of Massachusetts, Amherst.

Williams, D.; Berger, J.; D; McClendon, S.  (2005): Toward a model of inclusive excellence and change in postsecondary institutions. Association of American Colleges and Universities, Washington D.C., USA. (fordította: Raymann Júlia)